Ébredés

Távolról hallatszott az ébresztő sípolása.  Nehezen, de eljutott a tudatomig, hogy ez nem az én ébresztőm hangja, hanem a fiamé.  Úristen, akkor már rég elkéstem.  Kiugrottam az ágyból, ránéztem az órára, 4.50, már indulnom kellene dolgozni, most már mindegy, akkor is főzök egy kávét, majd kimagyarázom valahogy.
A konyhában ért a felismerés: szombat
van, egy olyan szombat amikor nem kell dolgozni menni!

Lustaság

Csodálkoztam volna, ha az öcsémet nem éri megint valami.  Igaz, már két évet kibírt ficam és törés nélkül, de most kirándult a bal karja, és ezzel az összes végtagján sorba ment a balesetekért felelős gonosz manó.  Éppen azon agyaltam, hogy ritkábban kellene járni hozzá, igaz, hogy csak havonta egy nap, vagyis csak egy fél, de azok a vasárnapok úgy eliszkolnak, mintha sose lettek volna.
Végül is nem volt kötelező nyakamba venni az ő sorsát is, de anyu halála után senkije sem maradt.  Nekem legalább itt vannak a gyerekeim, na meg Picike, akivel nincs ugyan sok baj, de ezeket a mindennapi kutyasétáltatásokat is szívesen kihagynám az életemből.  Igaz, ha ez nem lenne, akkor talán hétvégente ki sem mozdulnék itthonról.  Ellustultam, elkényelmesedtem, vagy csak a telet unom már, de nagyon.

Morgolódós

Utálom, amikor kettőkor bejelentik, hogy éjfélig kell maradni!  Ja, és lehet, hogy egész héten!
Csak annyit motyogok magamban, hogy rohadna rátok az egész cuccos, ahogy van, aztán az élet megy tovább.
Én meg inkább nyugdíjba mennék már, lehetőleg azonnal.

Utólagos megjegyzés:  kedden már nem kellett éjfélig maradni, de akkor is úgy car az egész, ahogy van!