Hétköznap

Ahhoz képest, hogy kirázott a hideg arra a gondolatra, hogy vége a szabimnak, elég jól kezdődött a hét.Szerencsére szét voltunk szórva, nem kellett egy rakáson, mások ezerszer hallott lemezeit hallgatni. Igazából nem is annyira a munkával van bajom, inkább a munkatársakkal. Amikor egész nap össze van zárva húsz nő egy kisebb helyiségben, az valami szörnyű. Különböző korosztályok, különböző természetek, különböző világok.... nem könnyű elviselni egymást.
Na és még ott a csoportvezetőnk, akitől mindenki retteg. Amúgy tud ő jó fej is lenni, ha úgy ébred, de nem ébred úgy. Egyre inkább nem, mert a mentora, a műszakvezető asszony nyugdíjba megy augusztus végén, őt meg fentről sem nagyon szeretik. Nehéz természet, viszont eredményes, mert kihozza belőlünk a maximumot, ha akarjuk, ha nem.
 Most éppen anyagilag is, mert a nyugdíjas búcsúztatóra fejenként egy ezrest variált ki belőlünk, pedig csak egy ötszázast akartunk beadni. Mi vagyunk húszan, meg még van három üzem, azok persze nem adtak be annyit, igazuk is van.
Kíváncsi vagyok, mi a jó fenét vesznek neki ennyi pénzből?

Még mindig hőguta

Betettem egy kétliteres, vízzel teli petpalackot a mélyhűtőbe, és este, amikor már kopogósra fagyott, magam mellé vettem az ágyba. Elértem, hogy az egyik oldalam fagyott, a másik meg lángolt, a lecsapódó párától meg minden vizes lett.
 Már nem csak az ablakok vannak nyitva éjszaka, hanem a bejárati ajtó is. Bízok Picikébe, talán csak jelzi, ha valaki betéved.  Eddig ugyan még a levegő sem, csak a meleg aszfalt bűze, ami bejön, esetleg hajnal felé hűvösödik egy kicsit. Korán keltem minden nap, hat óra felé már vittem kutyit sétálni, olyankor legalább kint kellemes az idő. Közben néha elsuhan előttem a gondolat, ma van a szabadságom utolsó napja, és én igazából nem is igen csináltam semmit, csak szenvedtem. Kedd kivételével, amikor is volt napfény, víz, Hawaii, este meg színház, úgy, ahogy kell egy tökéletes nyaraláshoz.
Állítólag ma este jön az enyhülést hozó eső, vihar, akármi.... csak már itt lenne!

Kőrös-torok

Minden évben lemegyünk egy napot a Kőrös-torokra, de ez abból áll, hogy ülök a parton, fényképezgetek, aztán megunom, és tovább ülök a parton.  A lányom rábeszél, hogy menjek bele a vízbe, én bemegyek kábé térdig, állok ott egy kicsit, aztán visszamegyek a partra. 
Tegnap ebben az irgalmatlan kánikulában kivételesen feltaláltam magam a vízben. A Tisza a part közelében szinte langyos volt, elterültem a homokos sekélyesben, és vártam a hullámot, amit a kis motoros csónakok keltettek.

Aztán este váratlanul színházba mentem. Kishörcsög munkatársnő párja nem ért rá, felhívtak, hogy mennék-e helyette. Naná!  A Bál a Savoyban volt, olyan nagyon nem szeretem az operettet, de ez  így élőben nagyon jó volt.

A múltkor még unalmasnak találtam az életet, mert sokszor az is, de időnként a jó dolgok elkezdik egymásnak adni a kilincset, és akkor nincs megállás!
Azért el tudnám képzelni így az életemet.

Hőguta és unalom

Hajnalban még igazán kellemes, hűvös volt a levegő. Átszellőztettem a lakást, elvittem Picikét sétálni, mire a piacra elindultam, már kezdett meleg lenni.
A jövő héten végig szabadságon leszek, de még nem tudom, mit is kezdek magammal.  Ebben a hőségben még a kutyasétáltatás is nehezemre esik, pedig tulajdonképpen ez az egyetlen programom, na meg a mosás-főzés-takarítás.
 Már fényképezgetni sincs kedvem, elhagyott az ihlet, minden unalmasnak tűnik, a Kurca part minden bokra le van már fotózva, máshová meg nem járok, csak boltba, piacra meg dolgozni. Nagyvilági élet, mondhatom.
Valahol azt olvastam, hogy egy vérbeli fotósnak ki sem kell otthonról mozdulnia, mert a kiömlött tejben is meglátja a témát, na, ez nem én vagyok, de régebben azért voltak elfogadható képeim, most meg szinte semmi.
Nézek ki a fejemből, de minden érdektelennek tűnik,  erős a fény, izzik a levegő, lenne már vége a kánikulának!