Év végi pihenő

Január óta várom az év végi szabadságolást.  Az utolsó hétre tartalékolgatok néhány napot, meg van a ledolgozás... ráadásul most másodika csütörtökre esik, ezért időbe szóltam, hogy akkor kiveszek még két napot az év elején, és csak hatodikától, hétfőtől dolgozok.  Aztán eszembe jutott, hogy rövid lesz így a hónap, feliratkoztam szombatra túlórázni.  Szombaton eszembe jutott, hogy kevés az az egy túlóra, kellene még egy, majd pihenek utána.  Szóltam a csopveznek, hogy hétfőn is bejönnék.  Rendben is volt, de aztán kiderült, hogy a hétfő nem lesz túlóra, sztornózzák a szabadságot, majd kiadják máskor.
- Vasárnap azért bejöhetsz. - mondta Edó.  Hát jó, akkor legyen vasárnap.  Aztán műszak végén odaszólt, hogy akkor hétfőn hajnal kettőre menjek.  ????
A francba, én úgy gondoltam, hogy a hétfőt cserélem le a vasárnapra, de nem akartam variálni.  Így sikerült a két heti pihenőmből három napot lecsippenteni.  Ma, a műszak végén még közölte, hogy csütörtökön is be kellene menni, azt a napot meg vegyem ki hétfőn.
Hát ennyit a két hetes pihenőről.  Megfogadtam, hogy jövőre vagy nem tartalékolok szabadságot az utolsó hétre, vagy ha igen, akkor meg közelébe sem megyek a gyárnak.

Határon túl

Mindig szerettem volna utazni, de elég ritkán adatik meg. Vagyis igen, havonta egyszer, Vásárhelyre, az öcsémhez, de ez nem az, amire vágyok.
Amikor Pestre mentünk, az sem ér, mert az egy ámokfutás volt, elindultunk a lányommal,  szinte azt sem tudtuk, hová, csak annyit tudtam, hogy beteg a fiam, haza kell hozni...

Valami igazi utazást szerettem volna, ismeretlen tájakra, ismeretlen emberek közé, nézelődni, kikapcsolódni, egyszerűen ott lenni valahol, ahol még nem voltam.
Még külföldön sem jártam soha.  Elérhetetlen álomnak tűnt. Miből is telne nekem erre?
Az élet mindig megtanít arra, hogy nem szabad kishitűnek lenni.Egyszer csak adódik egy lehetőség.... például Szabadka. 
Sokan járnak innen a déli országrészben a szabadkai piacra, régen meg nagyon menő dolog volt jugóba járni .  Hozták a farmernadrágot, Fa és Atlantic szappant, mindenféle csuda dolgot, amit nálunk akkoriban még nem lehetett kapni.  Később a suhogós selyem joggingokat, rizses csokit, piákat....
Ma már nem olyan nagy durranás, itt is van már minden, és ott sem olcsóbb semmi. De azért rengetegen kerekednek fel hétvégeken, hogy shoppingoljanak egy kicsit odaát.
Például a váltó műszak is kijár.  Bérelnek egy buszt, összeszednek 40-50 embert és kimennek 1200-1500 forintból.  És én ilyenkor rendszerint felsóhajtottam: de jó nekik!
Aztán egyik munkatársnőnk szeretett volna kimenni velük, de nem volt hely.  Mérgében megvilágosodott:  ilyet mi is tudnánk szervezni!  Nem kell hozzá, csak egy busz sofőrrel, meg annyi ember, amennyi megtölti a buszt.

Na hát kigondolni könnyű, megszervezni nem annyira.  Jelentkeztek, aztán lemondták.  Aztán megint jelentkeztek néhányan, megint lemondták kétszer annyian..  Aztán mégis csak eljött ez a nap is, és két óra hosszat tartó buszozás után átléptük a határt Tompánál.  Aztán két óra hosszat tartó várakozás után beengedtek bennünket Szerbiába.
Másnak talán nem nagy kaland, de én életemben most voltam először külföldön, és imádtam minden pillanatát. A piacot, az utazást, még a várakozást is. Na meg a dolgok tanulságát, hogy semmi sem olyan bonyolult, mint amilyennek látszik.