Vacak november

Kezdődött azzal, hogy kigyulladt a hajszárítóm, pillanatokon múlt, hogy nem égett le a hajam. Aztán elromlott a gázkazán, szerelőt alig találtunk hozzá.  Három hétig hősugárzóval fűtöttünk.
Megjött a szerelő, elromlott a tűzhely sütője.
 Szerelő ehhez sincs az egész városban.  Majd Csongrádról jön át valaki a jövő héten.
Komolyan, nem tudom mit vétettem, de erre a hónapra annyi nyűg jutott, mint máskor egész évben sem.
Ma már december elseje van, remélem vége a bajoknak.

Hegymászás: De Miért?

Vannak dolgok a világban amiket nem fog föl az én parányi eszem.  Ilyen például a hegymászás.  Mire jó?  Igen, tudom, sport, mint a többi, de mégis.  Miért utaznak el pokolian messzire az emberek, hogy aztán sorba állhassanak megmászni a Mount Everestet, miközben az ott élő emberek csak úgy jönnek mennek hegyre fel, hegyről le.  Nekik nem kihívás.

Fölmentél? Ügyes vagy, majd benne leszel a tévében pár percig, esetleg néhány sor erejéig az újságok hátuljában is megemlítenek, olyat tettél, amire az átlagember nem képes, sőt, igazából nem is érdekli őket.
Hős vagy, a saját hősöd, mert a hegymászásnak mi más értelme lenne azon kívül, hogy szupernek érzed magad?

Ja, ha lejössz, a szemetedet hozd már le magaddal, ne a serpáknak kelljen még azt is eltakarítani.

Kép forrása:  internet

Ilyen volt a hetem

Még aktív dolgozó koromban megfogadtam, hogy minden nap írok legalább egy mondatot a blogomba, a teljes elbutulás ellen.  Úgy éreztem, a lélekölő robotmunka annyira leépít, hogy lassan már a betűket is elfelejtem.  Később módosítottam egy hétre.  Majd megint később elhalasztottam nyugdíjas koromra..
Nyugdíjas vagyok, mégis ellustálkodom a blogolást.  Pedig olyan jó visszaolvasgatni a régi dolgaimat. 
Amúgy is mi  lenne az az egy mondat, amivel összefoglalnék egy napot?  Főleg olyankor, amikor nem történik szinte semmi.
Vagy túl sok dolog történik, és káosznak érzem az életemet?
Mi lenne az az egy mondat, ami jellemezné az elmúlt hetemet?
Talán ez:
A műfogsor szívás!

Kisvárosi reggel

Kellemesen hűvös hajnal, Picikével éppen sétáltunk, amikor leszállt egy gólya.  Egy hosszú faágat nézett ki magának, gondolom kellett a fészekhez.
Ezért szeretem ezt a várost, itt mindig van valami érdekes.

Nem mertem közelebb menni hozzá, nehogy elriasszam, pedig úgy látszik, nyugodt fajta madár lehet, a közelgő biciklis látványára sem repült el mindjárt.  És főleg nem dobta el a megszerzett faágat, hanem vitte magával a közeli fészekhez.

Kép:  saját

Búcsú Nyuszkótól

Vége, ennyi volt, Nyuszkó itthagyott minket.
Amikor tegnap kora reggel a fiam azzal jött , hogy elpusztult a nyúl, nem akartam hinni a fülemnek.  Döbbenten rohantam ki, és tényleg, élettelen kis teste a járda mellett feküdt az udvaron.  A fején pár csepp vér, nem úgy nézett ki, mintha elütötte volna egy autó.
Nyuszkó szeretett a kocsik alá elbújni, de ha valaki beszállt, abban a pillanatban eliszkolt, és a ház lakói is tudták, hogy ott van, és vigyáztak rá.
A szomszédok csapatokba verődve susogtak arról, hogy valaki biztos agyonütötte.  Egyetlen lakó van, aki utálta a nyulat, mert lelegelte a kis előkertjét.  Mindenki rá tippelt.  Aztán Misi szomszéd oldotta meg a rejtélyt.  Hajnalban kiment cigizni,  visítást hallott. azt hitte a macskák bagzódnak.  Kiment az udvarra, akkor látta, hogy Nyuszkó valami menyétfélével birkózik.  Elzavarta a kis dögöt, de addigra a ház kis kedvence kimúlt..

Három évvel ezelőtt húsvéti ajándékként kapta egy tinilány. Eleinte pórázon sétáltatta, majd egyre többször hagyta magára, inkább a telefonját nyomkodta.  Télire Nyuszkó már teljesen gazdátlan lett.  Eleinte csak én vittem neki almát, répát, gyökeret, majd mások is elkezdték etetni.  Később az eredeti gazdái el is költöztek, a nyuszi itt maradt velünk.  Belakta az udvart, a macskákat rendszeresen elzavarta a területéről. Kaját kunyizott, majd otthagyta, ha  nem volt a foga alá való. Ha kedve volt, hagyta magát simogatni, ha nem volt kedve, akkor simán csak elszaladt.
Reggel, amikor kimegyek, még mindig körbenézek, nehéz elhinni, hogy már nem szalad elém. Szerény vigasz, de legalább szép élete volt.
Nyugodj békében, Nyuszkó!

Kép:  saját

Én meg a táncházi toppantós

Amikor Rózsa barátnőm felhívott, hogy elmennék-e vele táncházba, kapásból vágtam rá hogy NEM!

Olyan bánatosan mondta, hogy jó, nem baj,majd megy egyedül, hogy gondolkodóba estem. 

 Ismerem Rózsát több mint húsz éve, tudom, hogy nem a táncház a világa, nem is értettem, miért akar odamenni. Aztán kiderült, hogy a fodrásznője lánya fog hegedülni, amúgy őt sem érdekli olyan nagyon.
Hétkor kezdődött, rajtunk kívül csak a két zenész lányka, meg egy fiatal nő volt a teremben.  Negyedóra múlva kezdtek szállingózni az emberek, lettünk vagy tizenöten.  Aztán elkezdtek egy kicsit zenélgetni, majd a fiatal nő megkért mindenkit, hogy álljon fel , fogja meg a mellette álló kezét, mert most táncolni fogunk.  Hát basszus, ezt a pofára esést!  Mi csak nézelődni jöttünk, meg zenét hallgatni, olyat, amit nem igazán szeretünk, de ugye a fodrásznő lánya játszik, nem illik az első félórában megpattanni.
A tánctanárnő diktálta a lépéseket, egy két há, egy két há toppant, egy két há egy két hát oppant, megfordul, tapsol toppant......
Természetesen magas nyakú pulóverben voltam, a nadrág alatt vastag harisnyanadrág, pár kilót biztos leadtam a nagy ugrabugra közepette.  Közben a lábakat figyeltem, mert nem ment nekem ez a sasszé jobbra, balra, de úgy láttam, másnak sem.
Én már az első szünetben meglógtam volna, de ott volt a fodrásznő is, úgyhogy vártunk még egy kicsit, aztán, mint akik cigizni mennek, kisasszéztunk az épületből.
Izomlázam lett, a talpam is fájt a sok toppantástól, de legalább már tudom, milyen egy táncház.
Nem mintha érdekelt volna bármikor is.

Kép forrása: internet

Munkagondok

Szeretem a havat, de ez már egy kicsit sok, pedig még mindig csak esik, csak esik.
Szerencsére most egy egy pár hétig nem melózunk, bár ez még változhat.  Ami munka volt, azt két nap alatt letudtuk, igaz, bele is húztunk rendesen, háromnegyed négykor fejeztük be. Kezd nem tetszeni, hogy a délutánom is rámegy, itthon is lenne dolgom, meg a munka is fárasztó.  Legalábbis  hét nyolc órán keresztül görnyedni a palánták felett, na az elég kegyetlen, így majdnem hatvan évesen.

Egyre többször gondolok a volt munkahelyemre, ott a nyugdíjasoknak csak hat órában kell dolgozni, és persze van zuhanyzó, mennyivel könnyebb volt, hogy megfürödve jöttem haza, útközben meg be tudtam vásárolni.  Habár az is eszembe jut, hogy mennyire utáltam ott lenni.  Nem mindig, mert történtek azért vidám dolgok is, mostanában inkább csak a szépre emlékezem.

De nem akarok variálni, mióta nyugdíjba mentem, ez már a második munkahelyem.  Meg nem is olyan könnyű azt mondani, hogy kész, vége, befejeztem, amikor rendes a főnökünk, meg a munkatársakkal is jól kijövök, legtöbbjükkel fiatal korom óta együtt dolgoztam.

Na mindegy, majd lesz valahogy,  jön a tavasz, korábban világosodik, akkor mi is korábban indulunk, és talán hamarabb is végzünk.
Remélhetőleg.

2019 elején

Szép volt a december!  A hóesés karácsonyi hangulatott hozott magával, az idén nem utáltam annyira az ünnepeket.
Az újév első munkanapján dolgoztunk, még jól is esett a sok punnyadás után. Igaz, csak egy napot, aztán majd a jövő héten belehúzunk.
Fura, hogy reggel nincs süti az asztalon, már egészen hozzászoktam, hogy valami nasival kezdem a napot.

Kép: saját