Ünnep utáni merengés

 

El tudtam volna viselni még egy hét pihenést, de bele kell törődni, vége az ünnepeknek,  az élet folytatódik úgy, ahogy eddig.  Nem lett vége a világnak, nem léptünk magasabb rezgésszintre - én legalábbis nem vettem észre, és a körülöttem élőkön sem tűnt fel semmi. Minden úgy van, ahogy volt.
Vagy majdnem úgy.  Mostanában elég sűrűn elmerülök a múltban, a gyerekkoromban, főleg, mióta nincs az anyám.  Már csak az öcsém maradt a családból, akit tulajdonképpen alig ismerek.  Külön nőttünk fel, hétvégi gyerekek voltunk az anyánknál, de még akkor is ritkán találkoztunk, legtöbbször felváltva vitt bennünket haza.  Két gyerekkel több a baj, mint eggyel.

Aztán változtak az idők, változtak a helyzetek, idősebb korában anyu engedte az öcsémet haza költözni. Főzött, mosott rá, gondoskodott róla, amíg élt. Aztán egyszer csak elment, sorsára hagyva a fiát, akinek nem volt alkalma megtanulni egy csekélyke önállóságot sem.

Nem tudtam én, mekkora nyomorba süllyedt az öcsém, amíg a nyáron levelet nem kaptam tőle. Elesett, combnyaktörése volt, kórházban feküdt, de már kiengedték.  Nem kért semmit, azt sem, hogy nézzünk rá, egyszerűen leírta a történteket.  Persze, hogy mentünk hozzá, vittünk ezt azt, ennivalót leginkább, mert kiderült, munkája sincs már rég. Hívtam, hogy jöjjön el néha hozzánk, de nem volt hajlandó.

Karácsony után átmentem hozzá, közöltem vele, hogy nem hoztam semmit, majd eszel nálunk, pakold össze a szennyesedet, és irány a buszmegálló!

Másodszülöttem nem volt elragadtatva a vendégtől.  Ezzel nem váltjuk meg a világot, hogy egy hétvégére elhozzuk - mondja ő.  Csak sokkal rosszabb lesz neki hazamenni a nyomorba,  ha látja, hogy  másként is lehet élni.  Azt hiszed, ha leülteted a tévé elé, kezébe adod a távkapcsolót azzal a szöveggel, hogy érezze magát otthon, akkor már minden jó?

Persze, hogy nem, de akkor is az öcsém, és amíg itt volt, volt akihez szóljon, meleg ételt kapott, tiszta ruhát, szeretetet, családban volt, és talán sokkal élesebben látja a saját sanyarúságát amikor hazamegy, de akár erőt is kaphat ahhoz, hogy akarjon talpra állni.

Nem tudhatjuk, mit hoz a holnap, de az öcsém mindig az öcsém marad.  Talán az évek múlása teszi, hogy egyre szentimentálisabb leszek, egyre sűrűbben elmerengek régi dolgokon, de valakinek akkor is össze kell fogni ezt a széteső kis családot.