Tizenegy óra, kifőtt a kávé. Hárman vagyunk, meg a főnök, a székeket olyan messzire húzzuk egymástól, amennyire csak lehet. A fiatal munkatársnőnk a telefonját nyomkodja, az idősebb a kávéját kavargatja. A főnök az asztalnál a papírjait rendezgeti.
Csöndben vagyunk, csak a rádió szól. Mostanában idegesítenek ezek az ezer éves retró slágerek. Két szám közt a műsorvezető nő kellemes hangja csendül fel:
- Ugye nektek is nagyon hiányoznak már a koncertek és a színházak.... ?
Folytatta még de azt már nem hallottam. Elmélázva kavargattam a kávémat, és azon merengtem, mikor is voltam én utoljára koncerten vagy színházban.
Tűnődéseimben a főnök zavart meg.
- Valami baj van? Olyan bánatosan nézed azt a kávéscsészét.
- Nem, dehogy! Csak azon merengtem, mennyire hiányoznak nekem a koncertek és a színházak? - és a rádió felé intettem.
A két munkatársnő, akik az előző pillanatban még látszólag itt sem voltak, most hirtelen egyszerre nevettek fel.
Mi kétkezi munkások nem vagyunk valami színházba járós népek. Koncertekre sem igen megyünk.
2013 augusztusában voltam utoljára egy nyári szabadtéri színházban. Nekem inkább az utazások hiányoznak.
A héten már feloldották a kijárási korlátozást vidéken, szép lassan újra indul az élet. Talán egyszer az utazási irodák is működésbe lépnek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése